Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Részlet Lord Eacham-Beacham visszaemlékezései című kisregényemből:

            – Vagy azt akarja mondani, hogy nem hallott a rejtélyes Yggenbriggdrang hercegnőről? – kérdezte, az iménti rejtélyes mosoly kíséretében.

            – Nem is tudom... – válaszoltam tétován: a Lord tudása néha nyomasztóan nehezedett az emberre!

            – Persze... bizonyára hallott! De azért felfrissítem kissé az emlékezetét!

            – Khmmm...! Ööö... bizonyára! – makogtam.

            – Nos, mint tudjuk, ennek a... hölgynek a Tűz volt az anyja, az apja pedig egy sárkány...  – mondta a Lord, azon a félig‑tárgyilagos, félig‑mesemondó hangon, amellyel az efféle dolgokat előadni szokta,

            – "Hogyan hozták ezt össze?" – kérdeztem önkéntelenül magamban, és a Lord bólintott:

            – Látom, furcsának tartja... nos, ebben pedig semmi rejtélyes nincs: a sárkány lenyelt egy gyöngyöt ivás közben, azután pedig tüzet okádva kiköpte... a gyöngy ebben a tóban született, egy kagyló belsejében... a Fény szánta nászajándékul a Halál Istenének... de a hullámok kisodorták a partra és a sárkány, ivás közben lenyelte. A gyönyörű gyöngy azonban nyomta a sárkány gyomrát...

Mi tagadás, a mese valahogyan álomba‑ringató volt – egy percre elszunnyadhattam – de csak egy percre, mert aztán újra tisztán hallottam a Lordot:

            – ... és így született meg Yggenbriggdrang hercegnő, gyöngyből, tűzből, és a sárkány gyomrából...

            – "Akkor inkább a sárkány volt az anyja...!?" – gondoltam tétován.

            – És hogy hívták a sárkányt? – kérdeztem aztán.

            Természetesen Fafnirnak! – válaszolta a Lord,  – tudja, ez már szász sárkány volt...!

            – Iga...zán? – kérdeztem. Sose gondoltam volna, hogy egy sárkánynak nemzetisége is lehet – az ember sokszor van így ilyesmivel.

            – A hercegnőt az Yggdrasil tündérei nevelték...  – folytatta a Lord.

            – Valóban? – kérdeztem.

            – Ó, igen... de később Fafnir elrabolta, és ágyasává tette!  – mondta ő komoran.

            – A saját lányát? – kérdeztem, – ez szörnyűség...!

            Mit tegyünk...? Ezek a régi barbár mesék már csak ilyenek! – mondta a Lord, megint azzal a rejtélyes mosollyal. Erre már csak bólogatni tudtam, csakugyan.

            – A Hercegnő aztán megszerette a sárkányt... – ott élt a barlangjában... és türelmesen várta haza, mikor elment lovagokra vadászni... és hűsége jeléül szőtt neki egy csodálatos szőnyeget, illetve faliszőttest, hogy ezzel díszítse a barlang falát. Tűzből sodort fonalakat és azokkal szőtte ki a sárkány képmását a szőnyegen, a szélső mezőket pedig holdsugárból és varázs‑hatású növények szárított rostjából a Hold lenyugodott a tengerbe, a sárkány háta mögött, a Nap pedig éppen előtte kelt. És a sárkány liliomot tartott a kezében, amely a Hercegnőt jelképezte... ha az ember a szőttes közelébe ment, érezte a varázs‑növények gyógyító illatát, a Nap melegét... Később, mikor a sárkányt Siegfrid megölte, a szőttes eltűnt a Hercegnővel együtt. A Hercegnő talán a tengerbe vetette magát s újra gyönggyé változott, ám a szőttes körbejárta a világot... hol itt bukkant föl, hol ott... de ártó hatású volt: aki ránézett, úgy érezte, hogy ez a szőnyeg az övé, mindig is az övé volt... és így sok vér folyt miatta... igen...!

            – És hol van most az a...

A Lord ferdén nézett rám:

            Fog‑galmam sincs! – mondta végül.