Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Részlet A szertartás című ötfelvonásos színművemből:

PHOSPHÉRE:      (Előremutat): És az ott a Bolond Tornya – elfelejtettem mondani a délelőtt!

MARTHE:            Milyen bolond?

PHOSPHÉRE:      (Homlokát ráncolja): Van kedve egy kis meséhez?

MARTHE:            Az egész táj olyan... mesebeli... a kastélya... a völgy...

PHOSPHÉRE:      Az ott a Feledés Völgye... az az ösvény, melyen úgy csillognak most a kavicsok, mint a csillagok, az az Édes Feledés Ösvénye... – látja, ahogy kanyarogva belevezet a tóba? S mielőtt beléveszne, megcsillan... a fény utat talál, le a mélybe – látja az arany csillogást? Mintha egy apró Nap szikrázna egy sötét kút mélyén – mint egy apró arany-szív... fölötte kék szikrákkal táncol a víz... látja...? Ott, a borostyánnal-befutott fűznél...

MARTHE:            Hogy lehalkult egyszerre minden...

PHOSPHÉRE:      Mert, ahogy megyünk, lassan lemerülünk ebbe a mély csendbe... amely üvegkoporsóként borul a völgyre... még a föveny surrogása se hallatszik... csak valami álmos susogás... a levelek altató-dala... látja, ahogy ide-oda leng a fény... mint valami virágos hintán, a lombok közt? Hogy hullámzik... együtt a levél-susogással...  – látja, ez itt a töretlen béke... a fény tűz-kavargása a zöld tengerben... s fölötte a csendes, tiszta ég... egy halvány csík izzik a felhő szélén... szinte láthatatlan...  alatta egy szinte zenei ívelésű zöld... a Gonosz Csillag elpárolgó mérge... mely örök szomorúságot olt az emberi szívbe, ha teliholdkor belélegzi... azt mondják a halászok lenn a tengerparton, hogy "ilyenkor szomjasak a holtak"... mikor hullám és hal se moccan... – ilyenkor kell vigyázni, nehogy belélegezze az ember...

MARTHE:            Hogy megváltozott! A tekintete is szelídebb lett – maga ilyen lírai is tud lenni?

PHOSPHÉRE:      Ne higgyen a látszatnak! Most varázsolok! Hunyja be a szemét!

MARTHE:            Igen, uram... (Fejét kissé hátratartva, lehunyja a szemét.)

PHOSPHÉRE:      Érzi, hogy emeli a könnyű sugár? Érzi a fény lebegését? Pssszt... még ne válaszoljon! Most, hogy magába szívta a fényt, mint egy puha virág-szirom, halkan hintázni kezd a szellő hátán... és most hagyja, hogy megteljék a szíve ezzel az áldott, fényes csenddel – és most... most fogja hallani a Tavaszi Virágok Énekét, ahogy a Bolond kíséri őket sírós, görbe-hátú hegedűjén... jönnek a kis boszorkák, méhnek öltözve, összegyűjtik a virágport és aztán éjszaka mézzé varázsolják... közben énekelnek... maga csodát tett velük...

MARTHE:            (Lehunyt szemmel): Miért?

PHOSPHÉRE:      Psszt... előbb hallgassa, hogy zsolozsmáznak a fák... a szemérmes fűz... a szárnyaló nyír... repülnek már a kis boszorkák, a méhek... ahogy Újholdkor szokták... de a maga kedvéért most is megteszik... hopp!...  idehullott egy csöpp méz... a szájára... (Fölé hajlik, megcsókolja.)

MARTHE:            (Kinyitja a szemét, lassan eltolja magától): No de kérem... (Megigazítja a haját): Mindig így szokta?

PHOSPHÉRE:      Nem  mindig...

MARTHE:            Még jó...

PHOSPHÉRE:      Most hunyja le még a szemét!

MARTHE:            Hogyisne!

PHOSPHÉRE:      Ígérem, nem lesz többé... ilyesmi... – no, a kedvemért... amíg még tart a varázs-erőm!

MARTHE:            (Halkan nevet, aztán lehunyja a szemét megint.)

PHOSPHÉRE:      Úgy... most érezni fogja, hogy csiklandozza a szél... (Letép egy fűszálat, és megcsiklandozza vele a füle mögött): és most, a varázsfű érintése nyomán, már hallani is fogja a halk éneket...  a végtelen messziségből... ahol elmarad fény és árnyék... (Messziről harangszó hallatszik.)

MARTHE:            (Álmélkodva): Harangszó... mintha harangszót hallanék... maga tényleg varázsló?

PHOSPHÉRE:      Igen... persze... puhán... emelkedik és süllyed... a hang... ahogy ki-be lélegzik... érzi? (Megsimítja a mellét.)

MARTHE:            (Eltolja a kezét): No, tessék... már megint! Megígérte!

PHOSPHÉRE:      Hogy nem lesz többé olyasmi... – de hát ez... nem volt olyasmi... – vagy igen?

MARTHE:            Jaj, ne... egészen... elvarázsol a végén!

PHOSPHÉRE:      Azt akarom.

MARTHE:            De én nem!

PHOSPHÉRE:      Felejtse el, hogy mit akart! Ez itt a Feledés Völgye! Itt minden titok kinyílik...

MARTHE:            Minden talán mégsem...

PHOSPHÉRE:      De... higgye el... (Gyorsan felcsúsztatja a kezét Marthe szoknyája alatt, a két combja közt): Idevarázsoltam a Feledés Völgyét...

MARTHE:            (Megfogja a kezét, birkózik vele): Majd adok én magának... fele... dés... völ... (Elernyed.)

PHOSPHÉRE:      Mindjárt... kölcsönadom a... varázspálcámat... (Belecsókol a tarkójába.)

MARTHE:            De... ne... itt...

PHOSPHÉRE:      Neeem... persze, hogy nem...